"Csak ki önként jön, az tartozik hozzád."

Sajog a lelkemben a lehetetlen. Milyen törékeny még mindig belső békém, hogy ennyi elég hetek nyugalmát elillanni hagyni és vele felkavarni az álló mocsarat. Vajon látod mindezt, mikor kihívó tekintettel a szemeimet keresed? Vagy mikor tétova mozdulattal a könyököm alá nyúlsz, és felhúzol magadhoz? Ami neked a pillanat öröme,  nekem napok csatározása önmagammal. S mégis, végsősoron én vagyok még mindig túl gyenge. Lehetőségekkel születtél, és hálátlanság volna,  hogy ne élj velük.Talán pont ez az ösztönös erő, és gyermeteg lélek vonz benned.

Érzem a változást. Most már letagadhatatlanul. Lehet annyira megváltozni, hogy te sem ismersz magadra? Annyit kaptam az elmúlt években, annyira hálás vagyok érte. Élményt.Tapaszatalatot. Érzést. Érlelő szenvedést. És nem, nem volt könnyű. Semmi sem könnyű. Néha a gondolat, hogy évtizedeket még élnem kell, elrettent.  Mert néha olyan könnyen megy a kitárulkozás. Nincs védelem, csak én. Nincs félelem, nincs megfelelés. Csak a pillanat jósága, a végtelen nyugalom, a "lesz, ami lesz" érzés.  A könnyedség, az  "úgy még nem volt, hogy ne legyen semmi". De máskor nem ilyen könnyű. Eszembe jutsz, és megszakad a szívem. Mert elhagytál. És Ő is eszembe jut, és neki is megszakad a szíve. Mert elhagytam.

Pozitív gondolkodás

És megint megtörtént.. Napokig lázas voltam utánad. Pedig tudtam, hogy nem valós. De olyan ártatlannak tűnt a gondolat. Bármi lehetséges, nem? A gondolat teremti a valóságot...

Meddig?

A büszkeség. Mindennek az az oka. Végső soron erre a konklúzióra jutottam. Ők  a szerelmet keresik, a nagy Ő-t, a lángoló, élethosszig tartó szerelmet. Az érzést, amikor tele van a fejed a másikkal, minden eddigi rossz értelmet nyer, a rózsaszínt, a negédest. Mert a szerelem elmúlik, mondják.  Őket is úgy tanították erre a magvas gondolatra. A büszke, erős férfiak.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Powered by Blogger.hu